-
« Oliver
2009. november 10.
- Börtön-rock
- 15:16 | ötlet
- Tegnap végignéztem a Kékfény egyik adását, és akkor befejeződött az agyamban valami, ami már régóta motoszkált arrafele. Nézzük, hogyan kéne jobban csinálni a büntetés-végrehajtást.
Adva van most egy olyan rendszer, amiben tétlenül nézegetjük, ahogyan egyes embertársaink kicsúsznak a törvény hatósugarából, és ártanak másoknak. Ekkor működésbe lépnek a bűnüldözők, és mondjuk jó esetben elfogják. Kidekázzák, mennyit ér az elkövetés, és annak arányában kitalálják, mennyi ideig nem kéne az utcán lődörögnie. Utána kijöhet, mint ha mi sem történt volna. Pedig történt, mert ezzel priuszt kapott, az emberek ferde szemmel kezdenek rá nézni, és megnehezítik azt, hogy esetleg, ha kedve szottyanna rá, akkor ne ott folytassa, ahol abbahagyta, amikor elkapták. De valószínűleg kedve nem szottyan rá, mert bent a zárt osztályon a tapasztaltabbak közben részletesen kitanították, hogy mit kell másképp csinálni, hogy legközelebb ne kapják el. Így csak a nagyon hülyék kerülnek újra és újra vissza rács mögé, a többi zavartalanul teszi az ártalmas dolgait.
A börtönbüntetés eredeti koncepciója az elrettentésen alapul, és egyáltalán nem számol annak egyéb következményeivel. A börtönviszonyokhoz szocializálódott ember még annál is nehezebben fog a rendes emberek között boldogulni, mint annak előtte, hiszen csak azt volt alkalma a hűvösön elsajátítani, hogy hogyan kell bűnözőként viselkedni.
Ráadásul az elrettentés csak azok körében működik, akik még nem szocializálták magukat bűnözőként. Egy családapa számára horror, ha elüt valakit véletlenül, és a hibbant rendszer nem képes másra, mint hogy bezárja bűnözők közé. No az ő számára elrettentő - lenne, de valójában nem az, mert neki nem is volt szándékában bűnözni, csak hibázott. Aki viszont olyan környezetben nőtt fel, hogy a bűnözés az egyedüli járható minta, az tojik nagy ívben az ilyen fajta elrettentésre. Etetik, fűtenek rá, hasonszőrűek között van. Kiokosítják, és később még dicsekedhet is vele, hogy mennyit húzott le. Miért ódzkodna tőle?
Szerintem ez így nem jó, és meg is mondom, miért.
Az eredeti cél az lenne, hogy lehetőleg minél kisebb számban jöjjenek szembe az utcán olyan emberek, akik ártanai akarnak embertársaiknak. Nos, ez a mostani rendszerben egyáltalán nem valósul meg. Egyrészt nem tartja vissza azt, akinek ilyen szándékai vannak, másrészt pedig visszaengedik, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta. A büntetés-végrehajtás kapcsán állandóan az elítéltekkel foglalkoznak, hogy így megy soruk, úgy megy soruk, pedig azokkal kellene foglalkozni, akik nem bűnözők. Jöjjön a javaslat.
***
Egy az egyben megszüntetném a börtönbüntetés jelenlegi módját. Ne legyen olyan, hogy ennyi és ennyi időre bezárjuk. Helyette szabjunk feltételeket. Maradjon addig a rács mögött, amíg azokat nem teljesíti.
Minden bűnelkövetőt nagyon részletes pszichológiai elemzésnek vetnék alá. Legyen tiszta, hogy mik azok a mentális okok, amik miatt nem volt képes szociálisan viselkedni. Ha megvan az ok, akkor következhet a terápia. A terápia során minden segítséget megkap, hogy megtanulja a társadalmilag elfogadható viselkedést. Kap megfelelő emberi környezetet, megbecsülést, motivációt, biztatást. Erre szüksége is lesz, mert a vizsga egyébként könyörtelen. Ott már nincs apelláta, csak akkor mehet vissza a civil életbe, ha kifogástalan. (A vizsga nem feltétlenül jelent dolgozatírást, lehet akár az időszakos felmérés eredménye.)
Fontos, hogy mindenki esetében személyre szabott legyen a terápia. Tehát elkövetett valamit, amiért a mostani rendszerben börtön járna, tehát ki kell vizsgálni. Ha ez egy családapa, aki hibázott, de egyébként rendben van, akkor is. Majd ha a vizsgálat eredménye kimutatja, hogy tényleg rendben van, akkor mehet szabadon, de addig nem. Viszont akkor már papírja is lesz róla, hogy rendben van. De erről majd később.
Lesznek olyanok, akik nevelhetetlenek, és semmiféle eszközzel nem vehetők rá, hogy bármiféle jellemfejlődést felmutassanak. Velük kár vesződni, pontosabban egy darabig mégiscsak meg kell próbálni vesződni, és amikor látszik, hogy tényleg reménytelen, akkor kiállítani róluk a végleges papírt. A végleges kép tartalmazhat olyan defektust, ami mellett még alkalmas lehet a civil életre, de korlátozásokkal, például felügyelet alatt. Ha viszont olyan szintű a viselkedészavar, ami alkalmatlanná teszi a normális emberek között való közlekedést, akkor azt az embert többet nem szabad kiengedni.
(Itt fel kell hívnom a figyelmet, hogy ez független attól, hogy mit követett el. Lehet, hogy ellopott egy karton cigarettát, és úgy derül rá fény, hogy valójában egy kezelhetetlen emberről van szó.)
A kezelhetetlenek börtönének is van két fokozata. Az első fokozat megpróbál valamiféle belső társadalmat létrehozni a számukra. Lehet munkájuk, szórakozhatnak, élhetik az életüket. A gyereknemzéstől eltekintve gyakorlatilag bármit megtehetnek, ami zárt körülmények között lehetséges. Hangsúlyozni kell, hogy ezek az emberek csak a fennálló társadalom többségéhez képest alkalmatlanok, de lehet, hogy egy más társadalomban megbecsült állampolgárok lehetnének. Ezért nem a bűnhődésüket kell megcélozni, hanem a többi ember érdekét, vagyis hogy semmiféle körülmények között ne kerülhessenek ki a civilek közé többet. Ha ez teljesült, akkor bent akár kereshetnek sok pénzt, és el is költhetik, és jól is érezhetik magukat vele. Hogy ez a belső társadalom hogyan épül fel, nos ez nagyjából rá van bízva a résztvevőire. Majd ők lejátszák az emberi játszmáikat, eldöntik, ki a vezérhím, és hogyan bírnak együtt létezni épségben. Ez az első fokozat.
A második fokozat azoknak van, akik az elsőbe nem tudnak beilleszkedni. Akik tényleg semmiféle normát nem képesek betartani. Akik mellett nem lehet épségben létezni. Először mindenki az első fokozatba kerül, és csak amikor láthatóvá válik, hogy erre alkalmatlan, akkor emelik ki, és teszik át a „legalsó bugyorba”. Innen már nincs tovább. Itt nincsen szocializáció, mert ezek már nem alkalmasak rá. Valószínűleg hegylakósat fognak játszani, és egyikük sem öregségben hal meg, de ez azért nem kellemetlen, mert ha máshol lettek volna, akkor másokkal tették volna ugyanazt. Tehát az alapvető különbség, hogy az első fokozat számára még megpróbálnak a fenntartók élhető körülményeket biztosítani, míg a második fokozatban ezzel már nem vesződnek.
El lehet képzelni olyan szituációt is, amikor valakinek nem sikerül elkövetnie valami büntetendőt, de a rend képviselője számára egyértelművé válik, hogy volna benne ilyen szándék. Ilyenkor elő lehet számára írni a pszichológiai vizsgálatot, bentlakás nélkül. Ha átmegy, akkor papírja lett róla, hogy normális. Ha nem megy át, akkor megelőztünk bűneseteket, mert máris lehet irányítani terápiára.
Természetesen van olyan pszichés alkat, aki előszeretettel csapja be a terapeutát. Velük sem lenne gond, mert ebben a rendszerben a visszaesők egyenesen az egyes kategóriájú zárt osztályon kötnének ki, további mérlegelés nélkül. (Lényeges kritérium, hogy a visszaesőként elkövetett bűntett motivációi között kell hogy szerepeljen az egyszer már sikeresen kikezelt viselkedési rendellenesség. Ha más motivációi voltak, akkor „csak” egy újabb terápia következik.)
A priusz ebben a rendszerben értelmét veszti. A munkaadó számára akár értékesebb lehet egy olyan ember, akinek papírja van arról, hogy kifogástalan a hozzáállása, mint egy olyan, akiről nem tudni. Akár elvezethet oda ez a rendszer, hogy emberek önként készíttetik el magukról a viselkedésüket igazoló papírt.
Két dolognak kellene alapvetően megváltozni ahhoz, hogy ez a rendszer működőképes legyen. Először is a viselkedés-kutatásnak fejlődnie kellene hozzá, nem keveset, hogy a pszichoterápia már ne az önigazolását keresse, hanem adott helyzetben legyen képes kimondani a saját szükségtelenségét. És főleg olyanok ne mehessenek terapeutának, akik azért választották ezt a hivatást, mert ők is rászorulnak.
Továbbá szükséges hozzá egy hatalmi átrendeződés. Amíg olyanok irányítják az életünket, akik kivétel nélkül terápiára szorulnak, addig nehezen elképzelhető, hogy egy ilyen elképzelés zöld utat kap :)
-