2007. július 21.
- Hajléktalankérdés
- 9:40 | ötlet
Túlságosan össze kéne szedni a gondolataimat, hogy a sebesség-korlátozásokról szóló "regényfolyamot" folytassam, inkább nézzünk most valami egyszerűbbet.
Először nem árt tisztázni pár fontos dolgot.
Úgy gondolom, hogy alapvetően minden embernek joga van hozzá, hogy maga válassza meg lakóhelyét és lakáskörülményeit. E jog gyakorlása az anyagias társadalomban azonban szükségszerűen korlátozódik. Ha nincs pénz drága lakásra, csak olcsó jöhet szóba. Ha nincs pénz semmilyen lakásra, akkor jön az utca.
Azt is gondolom, hogy elviekben bármelyikünk kerülhet olyan helyzetbe, hogy egyszer csak nincsen fedél a feje fölött. Ez semmiképpen nem jó. Kizárnám azt a lehetőséget, hogy valaki a mi éghajlatunk alatt a nomád életmódot részesítené előnyben. Mégis, a többség, ha ilyen helyzetbe kerülne, összekapná magát, és minden erejét a megoldásra koncentrálná. Azok, aki magatehetetlenül fekszenek az utcán azok, akiknek nincs ilyen képességük. Ők segítségre szorulnak.
Továbbá azt is gondolom, hogy meg kell különböztetni a hajléktalanságot a mások zaklatásától. Nagyon sokféle módon lehet pénzt keresni. Az egész munkaidős állás nagyon fontos, ha valaki lakást akar fenntartani. Ha valakinek nincs mit fenntartani, kevesebb is elég lehet az életbenmaradáshoz. Azok, akik az utcán kéregetnek, vagy egyszerűen többet akarnak (tudniillik nincs az a pénz, amit ne bírnának elinni), vagy egyszerűen csalók, és a könnyű pénzkeresetre fáj a foguk. Az, aki pénzt ad nekik, vagy bedől a csalásnak, vagy egy kilátástalan élethelyzetet támogat.
Nem csak a lakóhelyhez való jog létezik. Jogom van hozzá, hogy ne hányjam el magam az aluljáróban, a buszon, jogom van hozzá, hogy ne zaklassanak, miközben az utcán sétálok. Úgy gondolom, ezeket a jogokat egyszerre kellene érvényesíteni.
Félreértés ne essék: nem sajnálom a pénzt a hajléktalanoktól. Ellenkezőleg: szerintem az ő helyzetük megoldása rendkívül költséges, és a társadalomnak kötelessége, hogy ráköltse azt az összeget. Viszont a pénzt a megoldásra kell fordítani, nem pedig a kilátástalan helyzet fenntartására.
Nézzük, hogyan.
Először is kellene minden szempontból kifogástalan hajléktalanszállókat építeni. Megfelelő számban, megfelelő minőségben. A kifogástalanság nem kényelmet takar. Nem megnyugtatni kell őket, hanem felrázni. A kifogástalanság jelentsen egészséges, biztonságos, tartós szálláshelyet, orvos, pszichológus és szociális segítő jelenlétével. Legyen minden mosható, higiénikus, méregdrága, de törhetetlen és mozdíthatatlan.
Kellene azután egy törvény, amely alapján "feljelenthetővé" válnának az utcán látott hajléktalan, vagy annak tűnő emberek. A maguk és mindannyiunk érdekében.
A zöld számon bejelentett hajléktalanokhoz speciális mentőegység száll ki, akik először meggyőződnek róla, hogy az illető tényleg hajléktalan, és ha igen, gondoskodnak az elhelyezéséről. (Ha nem az, akkor hazaszállítják a magatehetetlen embert.) A hajléktalanszálláson megfürdetik, fertőtlenítik, gyógykezelik. Az ingóságait is fertőtlenítik, és biztonságosan elhelyezik. Ruháit kimossák és elteszik, mert kap másikat, tisztát, épet. A szállón kapható ruházat turkálóból származik, és lehet belőle válogatni. Minden ruha belső oldalát sűrűn megjelölik a szálló pecsétjével, hogy ne lehessen üzletet csinálni a ruhák onnan való kihordásából.
A legtöbb esetben elvonókúrára is szükség van. Ha már tiszta a feje, és a pszichológus szerint is képes dönteni a saját sorsa felől, akkor kiengedik. Visszatérhet bármikor, használhatja a szállót, mint albérletet. Munkalehetőség is van a szállón belül, hogy amíg nem képes annyira összeszedni magát, hogy munkát találjon, addig is legyen pénzkereseti lehetősége.
A cél azonban mindenképpen ezeknek az embereknek a társadalomba való visszavezetése. Ha gyógyíthatatlan elmeprobléma húzódik meg a háttérben, akkor gyámság alá kell őket helyezni, és a gyám feladata megakadályozni, hogy még egyszer kilátástalan helyzetbe kerüljenek. Az épelméjűeket pedig fel kell rázni, és meg kell nekik mutatni a kivezető utat. Őket szociális segítő veszi kezelésbe, és "nem hagyja élni", vagyis nem hagyja, hogy a kényelmes megoldást válasszák.
A magam részéről az egyházakat is bevonnám. Illetve megpróbálnám bevonni, aztán legfeljebb a vérbe frocliznám azokat az egyházakat, akik rangon alulinak tartanák az embertársaikkal való foglalatosságot.
Tehát először meg kell szüntetni az életveszélyes, megalázó, emberhez méltatlan és a társadalmat megbotránkoztató életmódot. Azután stabilizálni kell egy szükségszálláson való életmódot, végül mutatni kell egy kivezető utat.
A kivezető út lényege hármas: munka, család, otthon. A hajléktalan problémájának csak a kívülálló számára szembeszökő, de nem feltétlenül legkellemetlenebb része az otthon hiánya. Ha lenne párkapcsolata, ha lenne (igazi) családja, az nem engedné, hogy az utcára kerüljön. Ha lenne kiért küzdenie, keresne állást, lenne pénze, és akkor lenne otthona is. Az otthon csak következmény. Oda kell eljuttatni mindannyiukat.
Szerintem erre a célra nem lehetne túl sokat költeni. De minimum annyit kéne, hogy senki, soha többet ne maradjon az utcán. Ez a társadalom mércéje is egyben.
